+49 911 9360090 info@nzp.de

02

Федеральный Суд Германии: компенсация убытков в связи с курсовыми разницами по договору займа в иностранной валюте может иметь место

1. Мар 2019 Новости

Федеральный Суд Германии (нем. Bundesgerichtshof, далее – BGH) недавно огласил судебное решение от 12.09.2017. В соответствии с данным решением BGH, взыскание убытков заёмщика с банка в связи с курсовыми разницами по договору займа в иностранной валюте является возможным. Данное правило распространяется в том числе и на те случаи, когда соответствующий договор займа еще не вступил в силу, но был заключен договор о предоставлении финансово-консультационных услуг (допускается даже в устной форме), который обычно предшествует заключению и подписанию окончательного договора займа. 

Такой договор о предоставлении финансово-консультационных услуг между банком и заёмщиком предусматривает основные положения и условия договора займа в иностранной валюте, в частности обязанности банка. Иными словами, на основании положений первого договора заключается договор о займе. При этом, на момент подписания непосредственно договора о займе в иностранной валюте могут возникать курсовые разницы в отношении предмета договора, что влечет за собой несоответствие данных о предмете договора, предписанных в договоре о предоставлении финансово-консультационных услуг и договоре займа. Таким образом получается, что банк нарушает права заёмщика, указывая фактически в двух договорах разные данные о предмете договора займа (сумма денег в иностранной валюте, которая в зависимости от курсовых разниц может отличаться), что в свою очередь влечет за собой для заёмщика убытки от курсовых разниц.

Суть дела:

Один город в регионе Северный Рейн – Вестфалия осуществил рефинансирование его более ранних трастовых вкладов в иностранной валюте. Сделано это было посредством взятия кредита в швейцарских франках.  После того как курс швейцарского франка резко вырос, стороны стали обсуждать вопрос, исчерпал ли банк все доступные меры оценки рисков и их управления на момент заключения договора и были ли адекватными предпринятые банком меры. Представители города заявили, что по их мнению, у них есть достаточно оснований для того, чтобы требовать возмещения убытков у банка в связи с курсовыми разницами иностранной валюты, в которой был взят займ, даже в случае, когда присутствующие в договоре неточности не привели к признанию договора недействительным.

Иск представителей города был отклонен Окружным Судом (нем. Landgericht) и в дальнейшем Апелляционным Судом (нем. Oberlandesgericht), но в конце концов BGH принял к рассмотрению дело и направил его на повторное рассмотрение судам нижестоящих инстанций с целью установления размера убытков. 

При повторном рассмотрении суды нижестоящих инстанций сочли, что банк предоставил достаточно информации заёмщику касательно общих условий и положений договора займа, а следовательно и договор остается действительным и позволяет избежать банку обязательства компенсировать убытки заемщика. BGH принял другую позицию: поскольку кредит в иностранной валюте не является обычным соглашением, то наличие стандартных положений в договоре займа достаточно для того, чтобы договор займа был признан действительным, однако таких положений недостаточно для исключения ответственности банка в вопросе компенсации убытков, нанесенных заёмщику.

BGH постановил, что договор о предоставлении финансово-консультационных услуг, предшествующий договору займа, по своей сути не является инвестиционно-консультационным договором, а стало быть правоотношения, возникающие вследствие заключения первого договора, действуют только до момента заключения договора о займе в иностранной валюте. Таким образом, банк на момент заключения договора о займе должен был удостовериться в том, что предмет договора займа точно соответствует оговоренному предмету договора о предоставлении финансово-консультационных услуг, предшествующему договору займа. Из этого следует, что при установлении необходимости компенсации убытков банком суды должны обращать более пристальное внимание рассмотрению конкретных положений договора займа, нежели вопроса в отношении того, действителен ли договор займа как таковой. 

Поэтому, суды нижестоящих инстанций в вопросе определения компенсаций должны обращать внимание на тот факт, были ли предприняты надлежащие меры банком при заключении договора займа, а именно соответствовал ли предмет договора займа оговоренной ранее сумме в иностранной валюте с заёмщиком, или же нет.

Если у Вас есть какие-либо дополнительные вопросы или же Вам необходима консультация, обращайтесь к нам! Мы с радостью окажем Вам помощь в интересующих Вас вопросах!

Az eset lényeges tényállását itt olvashatja:

A felek azon kereset és viszontkereset keretei között pereskednek, melyek tárgya az általuk 2007-ben egy másik kölcsönszerződés teljesítése végett kötött, a kamatok tekintetében valutaátváltási árfolyamon alapuló kölcsön érvényessége és a belőle eredő kölcsönös kötelezettségek. 

A felperes egy észak-rajna-vesztfáliai község, az alperes egy, a közösségi finanszírozás területén tevékenykedő bank. 2007 júniusának végén hat kölcsönszerződés állt fenn köztük, melyek összértéke meghaladta a 20 millió eurót.  2007 áprilisától a felek között több tárgyalásra is sor került a kölcsönportfóliók átalakításának lehetőségeiről, melyek során az alperes a felperesnek az 54. sz. kölcsönt illetően három variációt vázolt fel. E kölcsönnek az aktuális feltételekkel történő folytatása mellett több előadás és dokumentum alapján is javasolt egyrészt egy svájci frankban történő finanszírozást alacsonyabb fix kamattal a teljes futamidőre („DIGISWISS”), másrészt egy még alacsonyabb fix kamatláb kikötését – addig, amíg a svájci frank és az euró átváltási aránya nem süllyed egy meghatározott érték alá – egybekötve egy variábilis kamatlábbal arra az esetre, ha az árfolyam ilyen mértékű csökkenése bekövetkezne („DUAL”). 

A további tárgyalások, melyeken az alperes további prezentációkat mutatott be a személyre szabott feltételekkel, a 2007. június 27-ei megbeszélésig folytak, ahol a prezentáció negyedik oldala „Kamatfizetés” címszó alatt a következő információkat tartalmazta: 

„1.-20. év: 

ha 1 euró értéke 1,43 svájci frankkal megegyezik vagy azt felülmúlja:          3,99% 

ha 1 euró értéke kisebb, mint 1,43 svájci frank:                                             3,99% és az 1,43-hoz viszonyított árfolyamváltozás* fele 

21.-38. év:                                                                                                     3,99% 

 

*Az árfolyamváltozást, melyet százalékban adunk meg, úgy kell kiszámítani, hogy az 1,43 svájci frank 1 euróért referenciaárfolyamot elosztjuk az eurónak a svájci frankban kifejezett, a számítás napján közzé tett árfolyamával, és kivonunk egyet.” 

Ezzel kapcsolatban a prezentáció tartalmazott egy táblázatot, ami az 1,39 és 1,65 közötti átváltási árfolyamokhoz tartozó kamatlábakat mutatta be. Ez az 1,43-tól 1,65-ig terjedő árfolyamokhoz 3,99%-ot társított, és az 1,42-es árfolyamtól az 1,39-ig leszállva 4,34%-ról fokozatosan emelte a kamatot 5,43%-ig. Az 1,43-as és az 1,42-es árfolyam között egy feltűnő választóvonal húzódott, „határ” felirattal. Az 1,44-es átváltási árfolyamhoz a „legalacsonyabb történeti szint”, míg az 1,45-öshöz „az SNB céltartományának az alsó küszöbe” felirat tartozott, az 1,64-eshez pedig az „aktuális szint” megjelölés. 

A prezentáció ötödik oldalán volt egy folyamatábra az átváltási árfolyam ingadozásairól 1999 januárja és 2007 áprilisa között, melynek megfelelő pontjain a következő feliratok álltak: „Terrortámadás 2011. 09. 11.” és „Euró/svájci frank árfolyam 2007. 06. 26-án: 1 EUR = 1,6547 CHF”. E fölött az alábbi információkat helyezték el: 

„→ Garantált azonnali kamatkönnyítés az aktuális kölcsön kamatainak kifutásáig 

→ Profitáljon Ön is a kedvező svájci kölcsönökből 

→ A kölcsön névértéke felülmúlja a valuta kockázatát 

→ Ön a kedvező 3,99%-os kamatot fizeti az 1 EUR = 1,43 CHF átváltási szintig bezárólag 

→ Ha az átváltási árfolyam a határ alá süllyedne, Ön még járulékosan erre az időszakra, és csakis erre az időszakra, az 1,43-hoz mért árfolyamkülönbség felét fizeti 

→ Svájc külkereskedelmének 2/3-át az eurózóna országaival bonyolítja, így az átváltási árfolyam optimális 

→ Az 1 EUR = 1,45 CHF küszöb az a pont, ahol a Svájci Nemzeti Bank beavatkozik. Ha az árak ez alá a szint alá süllyednek, az komolyan veszélyezteti a svájci külkereskedelmet 

→ Garantált fix kamat a második szakaszban a futamidő végéig 

A prezentáció hatodik oldalán egy diagram helyezkedett el „A svájci frank, a japán jen és az USA-dollár változásai az euróhoz viszonyítva” címmel az 1999 januárjától 2007 márciusáig terjedő időszakból, az alábbi megjegyzésekkel: 

  • „a svájci frank az euróhoz képest stabil marad, és az 1,44 és 1,65 közti szűk folyosón mozog 
  • ezzel ellentétben a dollár és a jen erős ingadozásokat mutatnak az euróhoz képest 
  • a svájci frank az euróhoz képest a bevezetése óta átlagosan a körülbelül 1 EUR = 1,55 CHF árfolyamon áll 
  • jelenleg az euró minden más valutához viszonyítva erős 

Ezalatt egy következő diagram volt található, melynek tartalma „A Svájci Nemzeti Bank monetáris politikája” volt 2000 és 2006 között, s a következő megjegyzéseket csatolták hozzá: 

  • SNB Lower Bound = a Svájci Nemzeti Bank (SNB) alapkamata 
  • a svájci frank felértékelődése esetén – pl. 2001-2002 alatt – az SNB célzottan a nulla százalékos kamatláb politikáját követi, hogy normalizálja az átváltási árfolyam szintjét 
  • az átváltási árfolyamnak az euróhoz képest történő stabilizálása végett az SNB monetáris politikája szorosan összekapcsolódik Európai Központi Bankéval”. 

Ezekre alapozva a felek 2007. június 28-án 3.031.165,65 euró értékben megkötik az 54. sz. kölcsön törlesztésére szolgáló 82. sz. kölcsönszerződést, melynek 2044. december 30-ig kellene kifutnia. Mindehhez 2007. július 2-án a felperes aláír egy 3.031.165,65 euróról szóló kötelezvényt. A kölcsönszerződés többek között magába foglalja a kamatra vonatkozó alábbi kikötést is: 

„Kamatláb 1. szakasz: a kölcsön 2007. június 29-től a következőképpen kamatozik: amíg az euró svájci frankra történő átváltásának árfolyama a számítás napján az 1,43 CHF 1 euróért értékkel egyenlő vagy azt meghaladja, a kölcsön kamata évente 3,990%. Ha az euró svájci frankra történő átváltásának árfolyama a számítás napján az 1,43 CHF 1 euróért értéknél alacsonyabb, a kölcsön kamata évente 3,99%, plusz az árfolyamváltozás 50%-a. 

Az árfolyamváltozást, melyet százalékban adunk meg, úgy kell kiszámítani, hogy az 1,43 svájci frank 1 euróért referenciaárfolyamot elosztjuk az eurónak a svájci frankban kifejezett, a számítás napján közzé tett árfolyamával, és kivonunk egyet. 

A számítás napja mindig a 15. TARGET-nap, visszafelé számolva a kölcsön aktuális elszámolási szakaszának végétől. Ez utóbbi a teljesítés határnapjának meghatározásának napjával kezdődik, azaz a kamatfizetés első napjával, és a következő kamatfizetési időszak kezdetével zárul. Az alap a Reuters ECB37 oldala (az Európai Központi Bank által rögzített átváltási árfolyam). 

Kamatláb 2. szakasz: évente 3,9900%, act/360 (2027. június 26-ig érvényes) 

Kamatszámítás: negyedévente utólagosan, először 2007. szeptember 30-án. … 

Törlesztés: a kölcsönt 129 negyedévig egyenként 23.316,66 euró, ill. a záró negyedévben 23.316,51 euró összeg megfizetésével kell kiegyenlíteni…” 

A kölcsönszerződésben továbbá ez áll: 

„Ahogy ezt Önnek is tisztáztuk, ez a kölcsön nem egy kizárólagosan fix kamattal járó kölcsön. A tényleges kamatterhelés végső soron az EUR/CHF-árfolyam ingadozásaitól függ.” 

Az ezt követő időszakban az euró svájci frankra való átváltásának árfolyama a felperes számára kedvezőtlenül alakult, és 2010 márciusának végén az 1,43-as határ alá süllyedt. Ennek okán a felek tárgyalásokba fogtak a kölcsönszerződés átalakításáról. A 2010. június 15-ei és 22-ei prezentációkban kifejezetten rámutattak, hogy 2028. december 30-ig a kamatnak nincsen felső plafonja; a kamatszimuláció, melyben 1,16-os átváltási árfolyammal számoltak, évente 15,65%-os kamatlábat adott ki. A felek az alperes 2010. június 25-ei tanúsítványa és a felperes 2010. július 1-i kötelezvénye szerint a fennmaradó feltételek fenntartásával megegyeztek az új, 26. kölcsönszámmal a fix kamatra vonatkozó megegyezés 2011. december 30-ig történő fenntartásában, és az átváltási árfolyamon alapuló kamatszámítási szakasz meghosszabbításában 2028. december 30-ig. Mivel az átváltási árfolyam az ezt követő időben sem emelkedett meg, a felek az alperes 2011. december 23-ai tanúsítványa és a felperes 2011. december 30-ai kötelezvénye szerint az új, 20. kölcsönszám alatt megegyeztek a kamat rögzítésének újbóli meghosszabbításában további két évre, és az átváltási árfolyamon alapuló kamatszámítási szakasz meghosszabbításában két és fél évre, 2031. június 29-ig. 

Az átváltási árfolyam ismét csak a felperes számára kedvezőtlenül változott. 2012. december 28-án a felperes ügyvédi levélben hivatkozott a kölcsön semmisségére, és nyilatkozott a szerződéses tárgyalások során tanúsított vétkes magatartás és rosszhiszemű károkozás miatti kártérítési igények beszámításáról. Egyúttal felvilágosítást is követelt az alperestől a kölcsön derivatív alkotórészének kezdeti negatív piaci értékéről. Ezt az alperes megtagadta, és úgy becsülte meg, hogy a felperes által fizetendő előtörlesztési büntetés a kölcsön teljes törlesztése esetén 5,4 millió euróra rúg. Ezt követően a felperes tovább fizette a kölcsön megegyezés szerinti törlesztési részleteit, s a kamatszolgáltatást a legutóbb kialkudott szintnek megfelelően, évente 3,99% értékben fizette 2013. december 31-ig. Az átváltási árfolyam ingadozásai alapján számolva a felperesnek ekkor évente 18,99%-ot elérő valutaátváltási árfolyam alapú kamatlábat kellett volna fizetnie. 

A magyar fogyasztó rögtön fel is teheti magának a kérdést: amikor Magyarországon vett fel devizahitelt a kockázatokról és a kockázatok elhárításának vagy mérséklésének lehetőségéről miért nem kapott hasonló tájékoztatást? 

Az alsóbb fokú bíróságok szerin e tájékoztatás elegendő mind a szerződés érvényességéhez, mind pedig ahhoz, hogy a bank eredményesen tudja elhárítani kártérítési kötelezettségét. 

Az indokolás részleteit lsd. itt:

A felek között fennálló szerződéses viszony, ahogy azt a 2007. július 2-ai, 2010. június 1-ei és 2011. december 30-ai kötelezvények is dokumentálták, egy egységes kölcsönszerződést hoztak létre, ami nem osztható fel egy – ellenszolgáltatás nélküli – kölcsönre és egy „swap”-ügyletre, vagy a „put-option” műveletek eredményeire. Az alperes a BGB 488. § 1. bekezdésének megfelelően visszterhesen tőkét bocsátott a felperes rendelkezésére, amiért a felperes egy fix kamatlábat és emellett meghatározott körülmények beállása esetén egy változó, valutaátváltási árfolyamon alapuló kamatlábat kellett fizessen.

A kölcsönszerződés 2007. június 28-tól, a módosításról szóló megegyezést is beleértve pedig 2010. június 23-tól, ill. 2011. december 23-tól hatályos. Mindazonáltal nem állapítható meg a BGB 138. § 2. bekezdés szerinti, a jogügylet uzsorajellege miatti érvénytelenség. Ehhez ugyanis hiányzik a szolgáltatás és ellenszolgáltatás közötti feltűnő értékaránytalanság, mert az e viszonylatban nem az az idő tájt fizetendő kamatlábból, hanem a kamatról való eredeti megegyezésből és a szerződéskötéskor előre látható kockázatból ered. A kamatra vonatkozó alku így szintén nem minősülhet tisztességtelennek, mert egy szerencseelemet is tartalmaz. A „swap”-jellegű kölcsönszerződés valóban magasabb kockázattal jár, nem vezet azonban a felperes lehetőségeinek teljes elvesztéséhez.

A felperes az alperessel szemben nem érvényesíthet jogosan a felvilágosítási kötelezettség megszegése miatti kártérítési igényt sem. A felek valójában hallgatólagosan egy pénzügyi finanszírozási szerződést kötöttek, melynek alapján az alperes kötelezettséget vállalt arra, hogy a felperest megfelelően felvilágosítsa az aktuális kockázatokról, amelyek a jogvita tárgyát képező, megszerkesztett kölcsönszerződés megkötésével együtt járnak. E kötelezettségnek eleget is tett. Itt azonban nyitva marad, hogy a kamatszámítás képlete, ahogy a kötelezvényben ismét megadják, ténylegesen számtanilag érthető-e. A felperes mindazonáltal pontosan megértette a képletet. Az alperes megfelelően egyértelművé tette a kamat megemelkedésének kockázatát az átváltási árfolyam 1,43-as küszöbének enyhe átlépése esetén. Az árfolyam szintje ezt a kockázatot nem elenyészőnek tüntette fel. nem volt szükség a kamat felső határának hiányára figyelmeztető, sem különösen feltűnő, sem külön feliratra. Ez utóbbit a felperes átvehette volna a neki bemutatott olyan alternatív adósságrendezési lehetőségekből, amelyek tartalmaztak ilyen felső korlátot.
Az alperes továbbá nem rendelkezett olyan, a felvilágosítási kötelezettség körébe tartozó előzetes tudással, mely szerint a kölcsön futamideje alatt az átváltási árfolyam biztosan, tartósan az 1,44-es határ alá süllyedne. Végül pedig az sem tartozott a kötelezettségei közé, hogy felvilágosítsa a felperest a kezdetben negatív piaci értékkel bíró üzlet árképzéséről. A bank kötelezettségei a „swap”-szerződések keretei között valóban fennállnak, mert – kapcsolódó ellenügylet hiányában – közte és az ügyfele között nyílt érdekkonfliktus áll fenn. Egy ehhez hasonló esetben azonban ez hiányzik, mert a bank a kölcsönszerződés megkötésekor az ügyféllel szemben nem mint látszólag semleges befektetési Tanácsadó lép fel. Emiatt – a jóhiszeműség és a tisztesség határain belül maradva – nem terheli kötelezettség, mely alapján a felperest fel kellett volna világosítania, hogy a refinanszírozáson és a fedezeten túl nyereség szerzésére törekszik.

Ettől függetlenül maga a lényegi fizetési kérelem a kölcsönszerződés semmissége vagy a kártérítési igény fennállása esetén lesz megalapozatlan. Akkor ez esetekben a kölcsönszerződés 2002. szeptember 4-től feléledne, és a felperes köteles lenne a szerződésben kikötött kamat és törlesztés szolgáltatását teljesíteni. 2012. szeptember 30-ig ez 1.078.204,52 euró lenne, azaz több, mint a kereseti követelés.

A viszontkereset megalapozott, mivel a felperes a 2011. december 23-ai kölcsönszerződésből eredő kamatok fizetésére továbbra is kötelezett marad.

A BGH azonban már nem osztotta az alsóbb fokú bíróságok érvelését. A devizahitel ugyanis nem minősül szokványos ügyletnek. 

A BGH ugyan maga is megállapította, hogy az ilyen (a magyar «kockázatfeltáró nyilatkozás» elnevezésű reklámoktól fényévekre lévő) tájékoztatás elégséges volt ahhoz, hogy a szerződés érvényesen létrejöjjön.  

Lásd részletesen:
  1. A felülvizsgálat sikertelenül fordul a fellebbviteli bíróság azon vélelme ellen, hogy a vitatott kölcsönszerződés érvényesen megvalósult. A felülvizsgálat véleményével ellentétben a kölcsönszerződés a BGB 138. § szerint nem semmis.
  2. a) A BGB 138. § értelmében egy jogügylet tisztességtelen, s ezért semmis, ha a tartalom, az indítóok és a cél összefoglalásából álló általános jellege a jogi és erkölcsi rend alapvető értékeivel össze nem egyeztethető (BGH, 2001. január 19-ei ítélet – V ZR 437/99, BGHZ 146, 298, 301 és 2015. április 28-ai ítélet – XI ZR 378/13, BGHZ 205, 117Rn. 69, mindegyik tovább bizonyítékokkal). E szempontból a jogügylet megkötésének időpontjában fennálló kapcsolatok a mérvadók (jelen bírói gyakorlat; v. ö.: BGH, 1978. november 9-ei ítélet – VII ZR 54/77, BGHZ 72, 308, 314, és 2015. április 28-ai ítélet, a már megadott helyen, mindegyik további bizonyítékokkal).
  3. b) A kérdés, hogy egy jogügylet tisztességtelennek s ezért semmisnek minősül-e, nem dönthető el a jogügylet konkrét vizsgálata nélkül. Az uzsorajellegű hitelügyletek objektív feltételeinek vizsgálata során a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság bírói gyakorlata szerint egy tisztán magánkölcsön és egy kereskedelmi kölcsön között a szolgáltatás és ellenszolgáltatás viszonyának tárgyát illetően nincs különbség (v. ö.: BGH, 1989. július 13-ai határozat – III ZR 201/88, NJW-RR 1989, 1068). Egy feltűnő értékaránytalanság általánosan helyeslendő, ha a tényleges szerződéses kamat a szokásos piaci tényleges kamatot viszonylagosan legalább 100%-kal vagy abszolúte 12 százalékponttal felülmúlja, ahogyan egyes esetekben a BGB 138. § 1. bekezdésben támasztott feltételek az ügy összes körülményének együttes értékelése alapján szintén helyeselhetők, ha a viszonylagos kamatkülönbség csak 90% és 100% között van (jelen bírói gyakorlat; v. ö.: BGH, 1987. január 15-ei ítélet – III ZR 217/85, BGHZ 99, 333, 336, 1990. március 30-ai ítélet – XI ZR 252/89, BGHZ 110, 336, 338, és 2011. november 29-ei ítélet – XI ZR 220/10, WM 2012, 30Rn. 10, további bizonyítékokkal). Egy kereskedelmi kölcsön sajátosságait az összefoglaló értékelés keretei között lehet és kell is vizsgálni (v. ö.: BGH, 1989. július 13-ai határozat, a már megadott helyen). Alapvető különbségek hiányábanugyanezek vonatkoznak a közösségi kölcsönökre is. 

A szerkesztett kölcsönszerződések, az is, mely jelen ügy tárgyát képezi, a BGB 488. §-ának értelmében kölcsönszerződésnek minősülnek. Az alperes a felperesnek a BGB 488. § 1. bekezdésnek megfelelően visszterhesen tőkét bocsátott a rendelkezésére. Az ellenérték mértékét illetően egy változó kamatlábban állapodtak meg, ami az ehhez hasonló hitelügyletekben egyáltalán nem szokatlan. A BGB 488. § 1. bekezdése ellenértékként a tőke rendelkezésre bocsátásáért pusztán a „fizetendő kamatot” nevezi meg, mely lehet fix vagy változó. A változó kamatlábat – ahogy az a BGB 247. §-ból is látható – a törvényalkotó sem ellenzi. Ezek alapján a szerződő felek szabadon dönthetnek arról, miként határozzák meg a kölcsön kamatlábát, és hogy ennek a magassága olyan külső tényezőktől függjön-e, mint az árindexek vagy a valutaátváltási árfolyamok. Az a tény, hogy a kamatszámítás képletét „swap”-ügyletekben is használják, önmagában nem fog arra vezetni, hogy a per tárgyát képező szerződés kölcsönszerződés jellegét megkérdőjelezze, sem arra, hogy azt egyrészt egy – nem visszterhes – kölcsönszerződésre, másrészt egy „swap”- vagy „put option” ügyletre ossza fel (ugyanígy: OLG Düsseldorf, WM 2017, 2059, 2060 f.; az ez ellen emelt nem engedélyezés miatti kifogást a Tanács 2017. szeptember 12-ei határozatával – XI ZR 8/17 – elutasította). A kölcsönszerződéssel mindazonáltal a kamatlábnak a svájci frank átváltási árfolyamához kapcsolása révén együtt jár egy spekulatív elem is. 

A szerződéskötés irányadó időpontjáig a szerződéses kamat a fellebbviteli bíróság által figyelembe vett és a megyei bíróságnak a felülvizsgálat során meg nem támadott megállapítása szerint a piaci kamatnál alacsonyabb volt. A fellebbviteli bíróság továbbá úgy vélte, hogy az átváltási árfolyamnak a felperesre nézve hátrányos ingadozása miatt az általa fizetendő kamatláb a tények utolsó szóbeli megtárgyalásának időpontjára valóban évi 18,99%-ra kúszott fel, s így a köztestület által fizetendő, a piaci árakat követő kamat a többszörösére nőtt, melyet azonban sem az alperes mint hitelező, sem a felperes nem láthatott előre a szerződés megkötésének időpontjában, s ezért az uzsorajellegű kölcsönügyletek objektív feltételeinek vizsgálata során is figyelmen kívül kell hagyni. Ehhez nincs más hozzáfűznivaló. 

A felülvizsgálati véleménnyel ellentétben a kamatra vonatkozó megegyezés spekulatív eleméből semmi további nem következik. A határidős pénzügyi ügyletekről, mint tipikusan szerencseelemet tartalmazó szerződésekről a Tanács azt mondta ki, hogy ezek önmagában a spekulatív jelleg miatt nem minősülnek tisztességtelennek, ahhoz ugyanis további feltételeknek is teljesülnie kell (v. ö.: a Tanács 2015. április 28-ai ítélete – XI ZR 378/13, BGHZ 205, 117 Rn. 70, további bizonyítékokkal). A határidős „option”-ügyletek tisztességtelenségének a Tanács által kifejtett alapelveivel összefüggésben azt is eldöntötték, hogy egy „swap”-ügylet először akkor minősülhet tisztességtelennek, ha azzal úgy kötik meg, hogy a bank szerződő partnerének már a kezdetektől sincsenek lehetőségei (v. ö.: a Tanács 2010. március 9-ei ítélete – XI ZR 93/09, BGHZ 184, 365 Rn. 26, és 2015. április 28-ai ítélete, a már megadott helyen, további bizonyítékokkal). Ez alapján mérve az ügy tárgyát képező kölcsönszerződés a BGB 138. § szerint nem semmis, ugyanis a felperest nem fosztotta meg lehetőségeitől. A fellebbviteli bíróság megtámadott állítása szerint a felperesnek a per tárgyát képező kölcsönszerződésnél az átváltási árfolyam más változásai esetén az általános piaci kamatnál egy jelentősen alacsonyabb kamatlábat kellett volna fizetnie, s ezzel sokkal jobb helyzetbe hozta volna magát, mint az átütemezett kölcsön folytatásával. 

  1. A fellebbviteli bíróság továbbá elfogadta azt a találó és a felülvizsgálat során kétségbe nem vont állítást, hogy a kölcsönszerződés nem lehet érvénytelen azért, mert a megkötése nem tartozott a felperes törvény által meghatározott hatáskörébe; a helyzet ugyanis nem ez. (v. ö.: a Tanács 2015. április 28-ai ítélete – XI ZR 378/13, BGHZ 205, 117Rn. 56ff.). Még kevésbé lehet semmis a kölcsönszerződés a BGB 134. § alapján, a helyi jog valamely spekulációt tiltó rendelkezésének megsértése folytán. Ahogy a Tanács már megállapította és részletesen megindokolta, az észak-rajna-vesztfáliai községi törvény nem tartalmaz olyan üzletkötési tilalmat, mely a megkötött szerződés BGB 134. § szerinti semmisséghez vezetne (v. ö.: a Tanács 2015. április 28-ai ítélete, a már megadott helyen, Rn. 63 ff.). Ugyanez vonatkozik a GO NRW 86. § 1. bek. 2. mondatára. 
  2. c) Mindezek alapján a fellebbviteli bíróság anyagi és eljárási jogi hibáktól mentesen megállapítja, hogy a kölcsönszerződés semmissége a BGB 138. § alapján nem áll fenn.

A fogyasztó viszont ennek ellenére igényelhet kártérítést. A felek között a BGH szerint sem jött létre tőkebefektetési tanácsadási szerződés, így az erre vonatkozó irányelvek sem voltak közvetlenül alkalmazandóak. 

Lásd részletesen:
    1. Azt illetően, hogy a fellebbviteli bíróság megtagadta a felperesnek a BGB 280. § 1. bekezdése szerinti, a pénzügyi tanácsadási szerződésből eredő felvilágosítási kötelezettség megszegése miatti kártérítési igényét, amivel ugyanekkor az alperesnek aviszontkeresetbenis követelt fizetési igényét is szembeállíthatja, a fellebbviteli ítélet jogi felülvizsgálata nem áll meg. 
    2. a) A fellebbviteli bíróság meg nem támadott és joghibáktól mentes álláspontja szerint a felek legalábbis hallgatólagosan egy pénzügyi tanácsadási szerződést kötöttek. A fellebbviteli bíróság a felek között létrejött tanácsadási szerződés minősítése során helyesen azt vette alapul, hogy a tanácsadás tárgyát képező kölcsön esetén nem tőkebefektetésről van szó, ebből következően a felek által hallgatólagosan megkötött tanácsadási szerződést nem tőkebefektetési szerződésnek, hanem pénzügyi tanácsadási szerződésnek kell besorolnunk.

    A Tanács bírói gyakorlata szerint egy tőkebefektetési tanácsadás tárgya a pénzügyi alap befektetése a befektetőn keresztül (v. ö.: a Tanács 2014. július 1-ei ítélete – XI ZR 247/12, WM 2014, 1621 Rn. 21). A felperes által az alperestől kért tanácsadás ezzel szemben nem finanszírozásra vonatkozott – itt nevezetesen egy még folyamatban lévő kölcsön átrendezésének formájában – és nem is egy pénzösszeg befektetésére. A felperes azért fordult az alpereshez, hogy a 2002. szeptember 4-én megkötött, 54. sz. kölcsönből eredő jelenlegi kamatterhelését csökkentse, továbbá, hogy ehhez a kölcsönhöz csatolt finanszírozást szerezzen. A felperes különböző finanszírozási lehetőségekről kapott tanácsot az alperestől, ezek után döntött végül a per tárgyát képező kölcsön mellett. Az alperes hallgatólagosan kikötött tanácsadási kötelezettségének tárgya így nem a felperes tőkéjének befektetése, hanem egy kapcsolódó finanszírozás megszerzése és az aktuális kamatok leszállítása. 

Még az írásbeli kölcsönszerződés megkötése előtt szükségesképpen létrejön azonban a bank és a banki hitel igénylője között egy pénzügyi tanácsadási szerződés. Ennek keretében pedig szigorúbb mércének kell alávetni a fogyasztó felvilágosítást, mint az érvényesség/érvénytelenség vizsgálata során. 

Lásd részletesen:

b) A Tanács bírói gyakorlata szerint egy pénzügyi tanácsadási szerződésnél a bank felvilágosítási kötelezettsége a kölcsönt felvevővel szemben a specifikus hátrányokra és kockázatokra és az ajánlott finanszírozási forma szerződésre jellemző sajátosságaira terjed ki (v. ö.: a Tanács 2005. január 18-ai ítélete – XI ZR 17/04, WM 2005, 415, 418, in BGHZ 162, 20, nyomtatásban ki nem adva). A felülvizsgálati véleménnyel ellentétben egy befektetési tanácsadást végző bank felvilágosítási kötelezettsége, ahogy az általa bevételezett visszatérítések vagy egy „swap”-ügylet kockázatai, a bank pénzügyi tanácsadási tevékenysége folyamán nem átruházhatók (v. ö.: a Tanács 2011. november 29-ei ítélete – XI ZR 220/10, WM 2012, 30Rn. 39, és 2014. július 1-ei ítélete – XI ZR 247/12, WM 2014, 1621Rn. 20). Ettől függetlenül sokkal inkább azt kell megvizsgálni, hogy az ajánlott finanszírozást úgy kell-e tekinteni, mint a kölcsönt felvevő saját pénzügyi eszközét, és hogy a bank megfelelően felvilágosította-e a kölcsön felvevőt a specifikus hátrányokról és kockázatokról és az ajánlott finanszírozási forma szerződésre jellemző sajátosságairól. A tanácsadási kötelezettség tartalma és terjedelme ugyanis az egyes eset körülményeitől függ. 

c) Ezekhez mérten az alperes felvilágosítási kötelezettségének megszegése a fellebbviteli bíróság indokolása alapján nem cáfolható me

A szóban forgó, ajánlott finanszírozási forma szerződésre jellemző sajátosságai közé tartozik, hogy a kamat magassága az EUR/CHF átváltási árfolyamának ingadozásaitól függ, és hogy a kamatnak nincsen felső határa. Itt azt is számításba kell vennünk, hogy a bank az átváltási árfolyam kockázatait csak behatárolt terjedelemben viselte, mivel mindenképpen élvezhette egy évente 3,99%-os minimális kamatozás előnyeit, mely az 1,43-at egyértelműen meghaladó átváltási árfolyam esetén sem csökkent.

Ennek okán az alperesnek a pénzügyi tanácsadási szerződésből eredő kötelezettsége volt, hogy a felperest megfelelően felvilágosítsa arról, milyen kockázatokkal jár, ha a szerződéses kamat összegét a svájci frank és az euró árfolyamának mozgásához kötik, és hogy hogyan hathat ki az átváltási árfolyam hullámzása a felperes kamatfizetési kötelezettségére, azért, hogy a felperes mint kölcsönfelvevő számára lehetséges legyen a kölcsön összköltségeinek felbecslése s a kölcsön ennek alapján történő kiválasztása (v. ö.: EuGH, WM 2017, 1974 Rn. 45 ff. a fogyasztó által felvett valutakölcsönről). Az alperesnek megfelelően egyértelműen el kellett volna magyaráznia a felperesnek különösen a kamat felső határának hiányának következményeit egy olyan forgatókönyv bemutatásával is, ahol a svájci frank az euróhoz képest nem csupán elenyészően értékelődik le, s tisztáznia kellett volna a kamatszámítás képletéből következő további lehetséges hatásokat is (ugyanígy: OLG Düsseldorf, WM 2017, 2059, 2061; lásd továbbá: a Tanács 2015. április 28-ai ítélete – XI ZR 378/13, BGHZ 205, 117 Rn. 78 a „swap”-ügyletekről). E kötelezettségeknek az alperes nem tett megfelelően eleget. 

A kamat értékének és az átváltási árfolyamnak az összefüggése már a szerződés megkötésekor valóban minden további nélkül felismerhető volt. Ugyanez vonatkozik a kamatnak az alperes számára kedvezően meghúzott alsó határára is. Az alperes 2007. június 28-ai hitelbizonylatában és a 2007. július 2-ai kötelezvényben, ugyanígy a 2007. június 27-ei prezentáció negyedik oldalán szóban is leírt kamatszámítási képlet önmagában nehezen értelmezhető, mindazonáltal a fellebbviteli bíróság megtámadott állásfoglalása szerint a felperes ezt tökéletesen megértette. Ezzel szemben megállapítható, hogy a prezentáció negyedik oldalán látható átváltási árfolyam- és kamatlábtáblázat nem mutatja meg egyértelműen, hogy az 1,43-as átváltási árfolyam alatt a kamatláb nem lineáris, hanem enyhén progresszíven nő. A táblázatban megadott legalacsonyabb, 1,39-es átváltási árfolyamig a kamatláb 0,35 százalékpontig emelkedik (az 1,42-es átváltási árfolyamig), de eléri a 0,36 százalékpontot is (1,41-es és 1,40-es átváltási árfolyamnál), végül pedig a 0,37 százalékpontot is (1,39-es átváltási árfolyamnál), ami az elfogulatlan szemlélő szemében akár a kerekítési különbségeken is alapulhatna, a helyzet azonban ténylegesen nem ez.

Az átváltási árfolyam- és kamattáblázat az 1,39-es átváltási árfolyamnál véget ér, és egy 2007 júniusában/júliusában még elfogadható, évente 5,43%-os kamatlábat jelöl meg; ez a Német Szövetségi Bank kamatstatisztikái szerint csak egy kicsit múlja felül az akkori tíz éves kifutású, magánháztartások számára nyújtott lakásépítési kölcsönök kamatlábát. Egy valutaátváltási árfolyamon alapuló, 2027. június 29-ig, azaz 20 évvel a szerződéskötés után kifutó kamatláb megfizetésének kötelezettsége szempontjából a kamatfizetés potenciális forgatókönyvének még kiterjedtebbnek kellett volna lennie. 1,32-es átváltási árfolyamon a kamatláb eléri az évente 8,16%-ot, 1,27-nél az évente 10,29%-ot, 1,20-nál pedig már az évente 13,57%-ot is. A fellebbviteli bíróság megállapítása szerint a kamatláb 2006 szeptemberére már évente 18,99%-ra rúgott. Ebben az összefüggésben az alperesnek azt is tisztáznia kellett volna, hogy a kamatnak nincs felső határa. Ez a tény azonban csak közvetve tűnik ki a prezentáció dokumentumaiból, melyekben – félkövér betűtípus révén látvány szempontjából is minden alkalommal kiemelve – azt hangsúlyozták ki, hogy a kölcsön névértéke felülmúlja a valuta kockázatát, és hogy a második szakaszban a futamidő végéig garantált a fix kamat. A kamat előnyeinek ezen előtérbe állítása arra is szolgált, hogy ugyanekkor elvonja a felperes figyelmét a hátrányról, azaz a kamat felső határának hiányáról. Ennek okán az alperes prezentációja azt a benyomást keltette, hogy a határ nélküli kölcsönnel járó veszély egy távoli, s jóformán csak „elméleti” kockázatot jelent, ami a kölcsön első – valutaátváltási árfolyamon alapuló – igen hosszú szakaszára tekintettel a megfelelő információk megszerzésének lehetőségének hiánya miatt megalapozatlan.

Az alperes nem állíthatja, hogy előadása során pusztán prognózisról lett volna szó.

A prognózisok ugyanis – a tényekkel ellentétben – valósnak vagy tévesnek bizonyulhatnak, mivel az átváltási árfolyam jövőbeli ingadozásainak értékelése egy szubjektív mércének rendelődik alá. Az értékelés és az ajánlat emiatt csak a tényleges körülmények figyelembe vételével és a fenyegető kockázatok előzetes számításba vételével tekinthető megalapozottnak (v. ö.: a Tanács 2009. október 27-ei ítélete – XI ZR 337/08, WM 2009, 2303 Rn. 19). A kockázatot, hogy egy valutaátváltási árfolyamon alapuló kölcsön választása visszatekintve hibának bizonyul, a kölcsönt felvevő, azaz itt a felperes viseli. 

Az alperes prognózisa a svájci frank és az euró jövőbeli átváltási árfolyamáról a 2007-es és az azt követő évre valóban megalapozott volt – ezt a fellebbviteli bíróság is kimondta, s így a felülvizsgálat során sem támadták meg. A 2027 júniusára hátralévő hosszú időtartamra azonban már nem volt megfelelő. Ezeket a felperes számára is levonható következtetéseket elbagatellizálták a prezentációba foglalt kijelentések a Svájci Nemzeti Bank kamatpolitikájáról és az átváltási árfolyam korábbi ingadozásairól egy – a szerződés kifutási idejéhez képest – igen rövid, 1999-től 2007-ig tartó időszakban, ezek a körülmények ugyanis a 2027-ig terjedő időszakban már nem bírnak jelentőséggel. 

Ezeknek az adatoknak az esetében nem csak a reklámozás során szokásos dicséretről van szó, melyek pontosságában a kölcsönfelvevő nem bízhat. E kijelentéseket a prezentációban többször is jóformán biztos és megdönthetetlen tényként tüntették fel. Így például a prezentáció ötödik oldalán bármiféle időbeli vagy tárgyi korlátozás nélkül emelték ki azt, hogy az 1 EUR = 1,45 CHF küszöb a Svájci Nemzeti Bank beavatkozásának pontja, a további süllyedés ugyanis komolyan veszélyeztetné a svájci külkereskedelmet. A prezentáció hatodik oldalán található további állításokkal együtt, melyek szerint a svájci frank az euróhoz képest stabil és az 1,44 és 1,65 közötti szűk folyosón mozog, és a kamat általi megtakarítások felsorolásával a kölcsön teljes futamidejére azt sugallták, hogy legalábbis az átváltási árfolyamon alapuló kamatfizetési szakasz teljes időtartamára stabil átváltási árfolyam várható.

Azt is számításba kell venni, hogy ezzel szemben a felperesnek kedvezett a szerződés megkötésétől jelen lévő, a fix kamat évi 4,40%-rólkezdetben 3,99%-ratörténő leszállításában megnyilvánuló kamatkönnyítés, ami az alperesnek a prezentáció hetedik oldalán feltüntetett számításai szerint először évente 6.154,14 euró, 2044-re pedig mindösszesen 180.988,25 euró kamatmegtakarításhoz kellett vezessen. A veszteség kockázatának tükrében ez az összeg, ami egyébként a kölcsönért fizetendő éves kamatnál és törlesztésnél alacsonyabb, egyáltalán nem esik latba, mivel már a határ igen csekély étlépése esetén is, nevezetesen az 1,41-es átváltás árfolyamnál, az akkor fizetendő évente 4,70%-os kamatláb meghaladja a különálló kölcsön szerződéses kamatát. 

  1. ee) A szükséges áttekintés során annak is kritikus jelentősége van, hogy az alperes a prezentáció során bemutatott dokumentumokban a felperes által felvett átváltási érfolyamon alapuló kamatfizetési kötelezettséggel kapcsolatos kockázatokat nem tisztázta megfelelően, amennyiben sem a kamat felső határának hiányára nem mutatott rá kifejezetten, de még a kölcsön hosszúfutamidejérevaló tekintettel a svájci frank euróhoz képesti, nem elhanyagolható leértékelődésének a kamat szempontjából releváns következményeit sem írta le elég egyértelműen. Épp ellenkezőleg: a Svájci Nemzeti Bank politikájáról és az elmúlt évek átváltási árfolyamának szintjéről szóló részletek határozott kiemelésével elbagatellizálta a kölcsön hosszú futamideje következtében az átváltási árfolyammal járó kockázatot, és ezt a benyomást az ajánlott kölcsön előnyeinek a már meglévő kölcsön folytatásával szembeni összehasonlítás során történő egyoldalú kiemelése révén még meg is erősítette (szintén: OLG Düsseldorf, WM 2017, 2059, 2062). 
  2. ff) A fellebbviteli bíróság véleményével ellentétben a kockázatra utaló ezen figyelmeztetések nem voltak azért mellőzhetők, mert a szerződés megtárgyalását a felperes oldalárólfőállásúszámvevő vezette, aki – lévén a 13 A fizetési fokozatba sorolva – legalábbis a felsőbb közigazgatási szolgálat szakmai követelményeinek meg kell feleljen, ami feltételezi a pénzgazdálkodási alapismeretek meglétét. 

Ahogy azt a Tanács már más összefüggésben eldöntötte, a pénzügyi tanácsadás keretei között a bank ügyfelének vagy kereskedelmi partnerének szakmai képzettsége önmagában nem elegendő a pénzgazdálkodási ismeretek és tapasztalatok előfeltételezéséhez, hacsak nem egy olyan konkrét pont érintéséről van szó, amelynél szakmai tevékenységének gyakorlásával összefüggésben ezeket ténylegesen megszerezte (a Tanács 1996. szeptember 24-ei ítélete – XI ZR 244/95, WM 1997, 309, 311, 2003. október 21-ei ítélete – XI ZR 453/02, ZIP 2003, 2242, 2244 f., 2004. szeptember 28-ai ítélete – XI ZR 259/03, WM 2004, 2205, 2206 f., és 2011. március 21-ei ítélete – XI ZR 33/10, BGHZ 189, 13 Rn. 25). Azt, hogy itt ez az eset állna fenn, a fellebbviteli bíróság nem tudta megállapítani. 

  1. d) A felülvizsgálat véleményével ellentétben az alperesnek nem kellett arról informálnia a felperest, hogy az ajánlott kölcsönszerződés – ahogy ő gondolta – a költségvetési jog spekulációs tilalma alá esne. Itt ugyanis tisztán belső jogi szabályról van szó, melynek betartása kizárólag az állami törvényességi felügyeleten keresztül biztosítható (v. ö.: a Tanács 2015. április 28-ai ítélete – XI ZR 378/13, BGHZ 205, 117Rn. 67). Ennek követését az alperes a felperestől egy külső kapcsolatban minden további nélkül elvárhatta ennek követését, anélkül, hogy erre külön utalnia kellett volna. A GO NRW 86. § 1. bekezdésének 2. mondatára ugyanez vonatkozik.
  2. e) Arra vonatkozólag, hogy a fellebbviteli bíróság az alperes felvilágosítási kötelezettségét a valutaátváltási árfolyam ingadozásaira tekintettel megcáfolta, a fellebbviteli ítélet megállja a helyét a felülvizsgálat során is. A Tanács az e vonatkozásban emelt szabálytalanság elleni kifogást megvizsgálta, de nem találta eredményesnek (ZPO 564. § 1. mondat).
  3. f) A felülvizsgálat véleményétől eltérően a fellebbviteli bíróság megfelelő alapon cáfolta meg az alperes azon kötelezettségét, hogy a felperest a kölcsönszerződésbe beleszámított haszonkulcsról felvilágosítsa.

A Tanács bírói gyakorlata alapján egy bank alapvetően nincs arra kötelezve, hogy felvilágosítsa az ügyfeleit arról, hogy a szolgáltatások révén, melyeket tanácsadása során ajánl, nyereséget kíván szerezni. Az ügyfelek számára a szükséges normatív-objektív megközelítéssel nyilvánvaló, hogy a bank a saját hasznát és érdekeit követi, úgyhogy erre nem kell külön rámutatni (v. ö.: a Tanács 2014. július 1-ei ítélete – XI ZR 247/12, WM 2014, 1621 Rn. 28, és 2015. április 28-ai ítélete – XI ZR 378/13, BGHZ 205, 117 Rn. 37, mindegyik további bizonyítékokkal). Így tehát egy olyan tényt, ami a tanácsadás alapján – itt a kölcsönszerződés révén – létrejött szerződéses jogviszony keretében az ügyfelek számára nyilvánvaló, a pénzügyi tanácsadási szerződésben sem kell védelemben részesíteni s el lehet hagyni. Az, hogy egy bank egy kölcsönszerződés megkötésekor a kamat révén nyereségre kíván szert tenni, nyilvánvaló, s ezért nem kötelező külön felvilágosítani róla senkit. Ezen egy változó, átváltási árfolyamon alapuló kamatláb sem változtat semmit. 

  1. Nem mentes a joghibáktól a fellebbviteli bíróság azon további feltételezése, hogy a középpontban álló fizetési kérelem a kártérítési igény fennállása estén is megalapozatlan, mivel akkor a 2002. szeptember 4-ei kölcsönszerződés feléledt, s vele a felperes kötelezettsége is az e szerződésben kikötött kamat és törlesztés megfizetésére. A fellebbviteli bíróság tévesen ítélt úgy, hogy a felvilágosítási kötelezettség megszegése egy pénzügyi tanácsadási szerződés keretei között a kölcsönszerződés érvénytelenítését alapvetően nem igazolja.
  2. a) A Szövetségi Legfelsőbb Bíróság jelen bírói gyakorlata szerint egy pénzügyi tanácsadási szerződésből eredő felvilágosítási kötelezettség megszegése csupán a választott finanszírozásból előálló többletköltségek megtérítésének igényére vezet (v. ö.: BGH, 1989. március 9-ei ítélet – III ZR 269/87, WM 1989, 665, 667, 2003. május 20-ai ítélet – XI ZR 248/02, WM 2003, 1370, 1373, 2003. december 2-ai ítélet – XI ZR 53/02, WM 2004, 417, 419, 2004. január 20-ai ítélet – XI ZR 460/02, WM 2004, 521, 524, 2006. május 16-ai ítélet – XI ZR 6/04, BGHZ 168, 1Rn. 49, 2007. március 20-ai ítélet – XI ZR 414/04, WM 2007, 876Rn. 42, és 2008. március 18-ai ítélet – XI ZR 246/06, WM 2008, 971 Rn. 36). A bank felvilágosítási kötelezettségének bármilyen vétkes megszegése tehát az általános alapelvek szerint csak azon károk megtérítéséhez vezethet, melyek beállta a kötelezettség teljesítését akadályozza. Ez a kötelezettség azonban védelmi célkitűzései alapján a kölcsönvevőt csupán az ajánlott kedvezőtlen finanszírozás miatti többletköltségektől kell megóvja, nem pedig a finanszírozástól mint olyantól (v. ö.: a Tanács 2003. május 20-ai ítélete, a már megadott helyen, és a 2004. január 20-ai ítélet, szintén a már megadott helyen). 
  3. b) A felperes megtéríthető kára tehát az általa a kölcsönre fordított költségek és azon költségek különbségéből áll, melyek a nála a kölcsönszerződés megkötésével keletkeztek volna, ha a felek között egy megfelelő pénzügyi szerződés jött volna létre. Ez a fellebbviteli bíróság megállapításából hiányzik, mivel az tévesen a hatálytalan kölcsönszerződés újra feléledésére jutott. Sokkal inkább azt kellett volna vizsgálnia, hogy a felperes egy megfelelő pénzügyi tanácsadás esetén, azaz a per tárgyát képező kölcsönszerződés meg nem kötése esetén, ha a meglévő kölcsönszerződést nem változtatta volna meg, vagy ha a piaci helyzetnek megfelelő feltételekkel kötötte volna meg, vagy ha helyette egy másik további szerződést kötött volna. A második esetben csak ez a szerződés veendő bele az összehasonlításba. A fellebbviteli bíróság ehhez nem fűzött véleményt, habár az alperes által bemutatott szerződésvariációkkal kapcsolatban lett volna rá alkalma. Amíg a felperesnek egy ilyen összehasonlításnál a per tárgyát képező kölcsönszerződésfutamidejénekelső hónapjaiban vagy éveiben alacsonyabb kamatterhet kellett volna viselnie, ezeket a vagyoni előnyöket megosztásuk végett a későbbi hátrányokhoz hozzá kell számítani (BGB 249. §). 

Így tehát a megismételt eljárásban az alsóbb fokú bíróságnak vizsgálni szükséges, hogy pontosan mekkora kár érte a fogyasztót abból kifolyólag, hogy a bank nem ajánlott neki megfelelő biztosítékokat. 

Lásd részletesen:

III. 

A megtámadott ítéletet érvénytelennek nyilváníttatik (ZPO 562. § 1. bek.). Mivel az ügy még nem érett meg a végső döntéshozatalra, további tisztázás végett a fellebbviteli bíróságra visszautaltatik (ZPO 563. § 1. bek. 1. mondat). Az fogja, miután a felek lehetőséget kaptak az előadottak kiegészítésére, a szükséges kiegészítésekkel megállapítani az alperes tanácsadás során tanúsított vétkessége miatti felelősségét és a károk lehetséges mértékét. 

A felperes által elővigyázatosan emelt nem engedélyezési kifogás okafogyottá vált (a Tanács 2016. november 22-ei ítélete – XI ZR 434/15, WM 2017, 427 Rn. 6, további bizonyítékokkal). 

Ellenberger 

Grüneberg 

Menges 

Derstadt 

Dauber 

Alsóbb bíróságok: 

LG Berlin, 2015. február 19-ei határozat – 37 O 24/14 

KG Berlin, 2017. február 8-ai határozat – 26 U 32/15 

Mivel a hatályos európaijogi háttérszabályok Magyar- és Németország esetén azonosak, valamint lényegében azonos a polgári jogi szabályozás is, az eset átültethető a magyar viszonyokra is. 

Az eset lehetséges következményei a magyar joggyakorlatot illetően: 

  • Nem csak magánszemélyek, hanem akár cégek / szervezetek esetében is probléma nélkül megállapítható a fogyasztói minőség. 
  • Annak ellenére lehetséges kártérítési igénnyel élni a bankkal szemben, hogy a szerződés maga érvényes. 
  • Korábbi jogerősen elbukott érvénytelenségi per sem lehet abszolút akadálya a kártérítési pernek.  
  • A kártérítési ügyekre nem vonatkozik sem az elszámolási törvény, sem pedig a Kúriának az eddigi, a fogyasztók érdekeivel ellentétes döntései.  

További kérdések és tanácsadás tárgyában forduljon hozzánk bizalommal. 

 

Dr. Tallér Péter 

ügyvéd 

Peter.Taller@nzp.de 

+49 911 93 600 90